A szociológiai-hatásvizsgálati munkacsoport a Vörösiszap-kutatás 2020 kutatócsoport által meghatározott szempontokra alapozva két fő vizsgálati célt tűzött ki:

• Egyrészt, hogy egy olyan követéses vizsgálattal tárja fel a közvetlen és közvetett károsultak körében a vörösiszap-katasztrófa hosszútávú társadalmi hatásait, amelyre még csak kevés példa van a magyar társadalomkutatásban.
• Másrészt, a három érintett településen – Devecserben, Kolontáron, Somlóvásárhelyen –elvégzett hatásvizsgálat eredményei alapján megmutassa a települések talpra állását és megmaradását szolgáló újjáépítés, közösségi létesítmények, gazdaságfejlesztési eszközök tíz év utáni hasznosulását.

A kutatást megalapozó korábbi eredmények. A munkacsoport tagjai 2013-ban vizsgálták először a vörösiszap-katasztrófabeavatkozás társadalmi hatásait.

A kérdőíves vizsgálat főbb eredményei szerint az összes közvetlenül károsult körében egy igen rétegzett és sajátos demográfiai, családi- és foglalkoztatási helyzetű társadalmi csoportot érintett a vörösiszap-katasztrófa: többségükben 40–59, illetve számottevően a 70 év felettieket, akik alacsony vagy szakmunkás végzettséggel rendelkeztek, kétnegyedük alkalmazott, egyharmaduk nyugdíjas, tíz százalékuk pedig munkanélküli volt.

• Devecserben a közvetlen károsultak a lakossági arányoknál jóval nagyobb mértékben kerültek ki a nyugdíjas korú, illetve a középkorú rétegből, míg Kolontáron azok a fiatal középkorúak és nyugdíj előtt állók, illetve nem rég ideje nyugdíjas váltak közvetlenül károsultakká, akik egyébként is a település népességének gerincét alkották.
• A közvetlenül károsultak többségét Devecserben gyenge települési kötődés, laza rokoni, ismerősi kapcsolatok jellemezték, ezért több szervezett, intézményi segítségre voltak ráutalva. Noha Kolontáron a közvetlenül károsultak közel egyharmada korábban „betelepülő” volt, de esetükben a szomszédsági hálózat nyújtott segítséget a katasztrófa idején.
• Mind Devecserben, mind Kolontáron a gyermekek és a felnőttek körében emelkedett a krónikus megbetegedések száma, de adataink szerint nem volt kimutatható összefüggés a károsultság foka és a krónikus megbetegedések között.
• A közvetlenül károsultak új lakáskörülményeikkel, lakhatási feltételeikkel a közepesnél nagyobb mértékben voltak elégedettek, de számos objektív (kertek mérete, kiegészítő épületek, fűtés) és szubjektív (elidegenedés, beilleszkedési nehézségek) problémát megfogalmaztak ezekkel kapcsolatosan.

A katasztrófabeavatkozás közösségre gyakorolt pozitív hatásai közül a „megmutatta az összefogás erejét” míg a negatív hatások közül a „viszályt, irigységet szült” válaszokat említették a leggyakrabban a megkérdezettek.

A károsult települések gazdasági-társadalmi jövőképének vizsgálata alapján azt állapíthattuk meg, hogy egy mindinkább elszigetelődő, individualizált közösség és egy bizonytalan közösségi jövőkép rajzolódott ki, amivel a közvetlenül károsultak mérsékeltebben, míg a közvetetten károsultak pedig erősebben értettek egyet.

A 2013-as kutatás másik fő iránya a vörösiszap-katasztrófa-beavatkozás stakeholdereinek vizsgálta volt. E tekintetben hat meghatározó szereplőt – a kormányzatot, önkormányzatot, továbbá a katasztrófa-, rend- és honvédelmi szervezeteket, a segélyszervezeteket és az egyházakat, illetve a magánadományozókat, valamint az önkénteseket, és végül, de nem utolsó sorban a helyi civil szervezeteket, közösségeket – tudtuk azonosítani. Ezen hat szereplő együttműködése, kapcsolathálója alapján valósult meg az a katasztrófa-beavatkozás és humanitárius segélyezés, amelynek középpontjában a károsultak álltak.

Összességében az eredmények azt mutatták, hogy a katasztrófahelyzet kezelésében bár a civil szereplők – közülük is az önkéntesek – helytállását értékelték a megkérdezettek a legmagasabbra, de erősen megjelent az is, hogy a bajban csak a családra és rokonságra számíthatott a válaszadók többsége. Ez arra utalt – különösen Kolontár és Somlóvásárhely esetében –, hogy katasztrófa idején a mikroközösségi segítő kapcsolatok még inkább fontosabbakká válnak, és ahol ez már meggyengült vagy nincs meg – például Devecserben – az intézményes segítők szerepe felértékelődött. Noha az intézményi szereplők helytállását átlagosan a „megfelelő” közeli kategóriákba helyezték el a megkérdezettek, de a részletesebb elemzések azt mutatták, hogy a közvetlenül károsult és a roma válaszadók egy része kritikusan ítélte meg – különösen – az önkormányzatok katasztrófahelyzetben tanúsított helytállását.

Jelen vizsgálat alapvetései. A követéses vizsgálat – azaz a 2013-ban a kutatási mintába került 180 közvetlenül és 180 közvetetten károsult ismételt megkérdezése – lehetőséget ad arra, hogy feltárjuk a vizsgált népesség szociodemográfiai helyzetében, életkörülményeiben, egészségi állapotában, közösségi- és segítségnyújtási kapcsolataiban bekövetkezett változásokat és ezt összehasonlítsuk korábbi eredményeinkkel.

Vizsgálni akarjuk azokat az életvezetési stratégiákat, amelyek a katasztrófa utáni talpra állás segítői, illetve hátráltatói voltak, mind egyéni, mind családi, illetve közösségi szinten.

Egy katasztrófa-beavatkozás hatásvizsgálatakor megkülönböztethetők a direkt, szándékolt és az indirekt, nem szándékolt hatások. A szándékolt hatások általában egyértelműek: a lakosság kártalanítása, a tárgyi-környezeti feltételek rehabilitálása, újjáépítése, a katasztrófa előtti állapotok visszaállítása.

A katasztrófát követő beavatkozások értékelésének egyik lehetséges indikátora a károsultak részére nyújtott támogatásokkal való elégedettség. A másik hatásvizsgálati indikátor az, hogy a károsult települések lakossága mennyire tartja hasznosnak azokat a közösségi célú beruházásokat, amelyek a településükön megvalósultak. A 2013-as vizsgálati eredmények szerint a közösségi beruházások megítélése rendkívül ellentmondásos volt és főképpen azokat értékelték a válaszadók, amelyek az egyéni „jólléthez” is hozzájárultak. Vizsgálatunk fontos kérdése lesz, hogy tíz év után miképpen változtak ezek az elégedettségi és hasznossági értékelések.

A követéses és a hatásvizsgálati kutatástól azt várjuk, hogy az eredmények alapján olyan általánosítható következtetések is levonhatók, amelyek hozzájárulnak a hasonló, jövőbeni kockázatok csökkentéséhez, a társadalom egyéni és közösségi felkészültségének erősítéséhez.

A szociológiai-hatásvizsgálati munkacsoport vezetői Bartal Anna Mária és Ferencz Zoltán.

Bartal Anna Mária, szociálpolitikus-szociológus. A Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskolán 1988-ban gyógypedagógus-logopédus tanári, majd 1993-ban az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézetében szociálpolitikus diplomát szerzett. Ph.D. disszertációját 1999-ben védte meg az ELTE Szociológiai és Szociálpolitikai Intézet – Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem doktori iskolájában.

2002-2012 között a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológiai Tanszékén volt egyetemi docens, és a „Civil társadalom – nonprofit szektor szociológiája” szakirány vezetője. 2012-2016 között az államigazgatásban és a Magyar Nemzeti Bankban dolgozott vezető tanácsadóként. Jelenleg független nonprofit szakértőként és tanácsadóként dolgozik.

Számos szociálpolitikai, szociológiai és nonprofit kutatás vezetője és résztvevője volt, aminek eredményeképpen kilenc könyve, öt tankönyve és több tanulmánya jelent meg. 2013-ban vezetője volt a „Vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásvizsgálata” című kutatásnak Devecser, Kolontár és Somlóvásárhely településeken, melynek eredményei a 2015-ben kiadott „A vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásai” című könyvben jelentek meg.

Kutatási területei: humanitárius segítségnyújtás, a magyar nonprofit szektor és az önkéntesség, valamint az önkéntes-motivációk vizsgálata és fejlesztése.

Ferencz Zoltán, közgazdász. A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen 1993-ban politológusként végzett. 2002-ben szociológiából Ph.D. fokozatot szerzett az ELTE Társadalomtudományi Karán.

A Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi adjunktusa, és a (korábbi MTA) Társadalomtudományi Kutatóközpontban tudományos munkatárs.

Több kutatásban vett részt, amelyek a természeti katasztrófák társadalmi hatásait, a kockázat felfogásokat, az alkalmazkodási stratégiákat vizsgálták Magyarországon és Európában. 2013-ban vezetője volt a „Vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásvizsgálata” című kutatásnak Devecser, Kolontár és Somlóvásárhely településeken, melynek eredményei a 2015-ben kiadott „A vörösiszap-katasztrófa társadalmi hatásai” című könyvben jelentek meg.

Tagja a Magyar és az Európai Szociológiai Társaságnak.

Kutatási területei: kockázat-elemzés, környezet szociológia, ezen belül is kiemelet az árvizek, radioaktív hulladék, élelmiszer biztonság, fenntarthatóság, klímaváltozás, valamint a társadalmi jövőkép vizsgálata.